Hét főbűn - Lustaság

Majdnem minden nép hagyományai közt fellelhetők a mesék a lusta fiúról vagy lányról. Persze ráfáznak a végén, hiszen lustának lenni nem szabad. Tudjuk, hogy a szorgalmas ember többre viszi, a dolgosság erény, stb. A lustát kinevetik, lenézik, nem kell senkinek.

A lusta ember elhanyagolja a kötelességeit, a környezetét, végső soron saját magát. Régebben érthető volt, hogy bűnnek számított, a falusi életben mindenkinek dolgoznia kellett, különben éhen haltak volna.

Ma már nem tartjuk akkora hibának, de inkább azt mondjuk helyette, hogy kényelemszeretőek vagyunk. Hány találmányt ihletett az emberi lustaság, hogy aztán szorgalommal valóra váljon? Nem véletlen van a TV-hez távirányító, nehogy fel kelljen állni a kanapéról…

Hosszú, átdolgozott hetek, vizsgák, stresszes időszakok után teljesen természetes, ha úgy érzed, megengedhetsz magadnak egy kis lazítást, lustálkodást, hiszen a pihenés legalább olyan fontos, mint maga a munka.

A lusta ember általában nem stresszel, sőt, viszonylag nyugodt életet él, bár könnyen keveredik konfliktusba a munkatársaival, családtagjaival, hiszen „semmit nem lehet rá bízni”, vagy ahogy Pató Pál úr mondaná: „ej, ráérünk arra még!”

Előfordulhat az is, hogy semmihez nincs kedvünk, a mindennapi feladataink teherként nehezednek ránk, a hosszú alvás inkább menekülés a hétköznapok elől. Volt régen egy francia film, a főszereplője a való életben nagyon szerencsétlen volt, de éjszaka, álmában, hős. Gyönyörű nőket mentett meg, bátran harcolt az ellenséggel. Egy idő után mindig csak aludt volna, egyre kevésbé érdekelte a valóság.

Ha folyamatosan csak aludnál, az utalhat depresszióra is. Ilyenkor az ember szó szerint az álomvilágba menekül a valós gondok, problémák elől. Nagyon nehéz élethelyzetben gyakori az aluszékonyság.

Hét főbűn - Kapzsiság

A fösvénység motívumának azonos tünetekkel – szorongás, gyanakvás, vagyonféltés, elmagányosodás – ábrázolt képe minden korban foglalkoztatta az írókat - ez az egyik leggyakrabban kipellengérezett hiba, hiszen örökké aktuális: Ki ne ismerné a Fösvény történetét Molière-től? Amikor az ember minden különösebb cél nélkül csak gyűjti a pénzét, nem ad belőle senkinek, de még magára sem költ. Régi, kopott ruhákban jár, a fiatal szerelmeseket pedig nem segíti. Minden gondolata a pénz körül forog, fontosabb neki a szerelemnél, és az apai szeretetnél is. Mi értelme van úgy pénzt gyűjteni, hogy nem érezzük a jólét örömét? Ha a végén egyedül maradunk? A pénz nem fog minket viszontszeretni. Ez a történet erre tanít.

A kapzsiságot a mesékben is kifigurázzák. Emlékszünk Dagobert bácsira? Annyi pénze volt, hogy úszkálni tudott benne, mégis milyen kicsinyes és irigy volt a családtagjaival? Semmi mással nem foglalkozott, mint a páncélterme védelmével.

A két főszereplő abban hasonlít egymásra, hogy életük fő értelme az, hogy még több pénzt gyűjtsenek össze. Minden komolyabb, vagy megfogalmazható cél nélkül. Itt már nem a "jobb, és szebb élet" a motiváló erő.

A magány, a többi embertől való (akár tudatos) elszigetelődés alattomos stresszforrás. Először észre sem vesszük, csak amikor már nem marad körülöttünk senki, se barátok, se család. Érzelmeket nem lehet pénzért venni, ha mégis, az olyan is…

Ma a kapzsiság témája különösen aktuális, sokan éjt nappallá téve dolgoznak, már nem csak a családért vagy a túlélésért, hanem inkább a még nagyobb kényelem, vagy a luxuskörülmények megteremtése érdekében. Szinte beköltöznek a munkahelyükre, még aludni is alig járnak haza. Ezzel megkockáztatják, hogy ellaposodnak az emberi kapcsolataik, tönkremegy a házasságuk.

Volt régebben egy barátnőm, a családja szörnyen gazdag volt, egy gyönyörű házban laktak, két kocsijuk volt, évente jártak síelni, kétszer nyaralni valami távoli tengerpartra, méregdrága kozmetikumokat használtak, és márkás ruhákat hordtak. A lány elegáns különórákra járt, és elit iskolában tanult. Kívülről igazi mintacsaládnak tűntek, de a barátnőm állandóan panaszkodott, hogy szinte soha nem látja a szüleit, alig foglalkoznak vele, mindig fáradtak, őt pedig egy fizetett babysitter szórakoztatja… Én többet tudtam a lányukról, mint ők, igazából alig ismerték egymást…

Hét főbűn - Hiúság

Mindenki látta az Ördög Ügyvédje c. filmet? Maga az ördög mondja benne, hogy a „hiúság a kedvencem a bűnök közül…” Hogy miért? A főszereplő bármilyen mocskos ügyet elvállal, hiszen ő mindig nyer, „ő a legjobb”. Egy pedofil ügyén keresztül kerül kapcsolatba a Gonosszal, aki egyre jobban tudja irányítani, a hiúságán keresztül úgy manipulálja, ahogy akarja. Nekem az egyik kedvenc filmem, nagyon tanulságos.

A hiúsággal kapcsolatban talán a legismertebb történet Nárciszé, aki vadászat közben egy tóban megpillantotta saját tükörképét, és beleszeretett. Epekedésében a tóba fulladt (egyes források szerint öngyilkos lett). A másik szerencsétlenül járt ifjú Oscar Wilde regényében Dorian Gray volt, aki annyira hiú volt, hogy azt kívánta, bárcsak az akkoriban festett arcképe öregedne helyette. Hosszú évek teltek el, és ő még mindig gyönyörű és fiatal volt, a festmény viszont egy szörnyetegre emlékeztetett. Az arcán tükröződött Dorian életének minden mozzanata, mocskos cselekedete, önzősége. Végül önmaga szúrta le a képet, ezzel a saját halálát okozva.

Hogy mi ebből a tanulság? Talán az, hogy a hiúságot nem szabad túlzásba vinni. De hol van az egészséges határ?

Az, hogy szeretnénk jól kinézni és lassabban öregedni, kevésbé hízni, érthető. Az újságokban gyönyörű nők, és sportos testű férfiak képei vannak. An sztárok még 50 évesen is remekül néznek ki. Amikor viszont már csak ekörül forognak a gondolataink, át kell értékelnünk az életünket. A napokban volt a TV-ben egy nő, aki bele is halhat a szépészeti beavatkozásokba, ha nem áll le velük, mert a teste elkezdte kilökni az implantátumokat, több helyen komoly gyulladás lépett fel. Őt azonban nem érdekli, folytatja, számára a legfontosabb, hogy jól nézzen ki. Lassan már minden napra jut egy ilyen hír. A mai ember (is) megszállottan üldözi a külsőségeket. Szép haj, ránctalan bőr, tökéletes fogsor, smink (már férfiaknak is gyártanak), gyönyörű ruhák, cipők, rengeteg önvizsgálattal töltött idő a tükör előtt. Buta diéták, csodakrémek, étkezési zavarok.  

A másik oldal, amikor fennen hangoztatják egyesek, hogy a külső egyáltalán nem számít. Még kamaszkoromban udvarolt nekem egy fiú, nagyon kedves volt és aranyos, de nem tetszett. A külsejére teljesen igénytelen volt, nem törődött a ruháival, a haja mindig ápolatlan volt (vagy csak úgy nézett ki), a bőrével nem foglalkozott. Szerinte a külseje nem fontos, az a lényeg, ami belül van. Nos, nem egyezett a véleményünk…

Szerencsére ezek eltúlzó végletek. Tehát hol az egészséges határ?

Legyünk tisztában a saját adottságainkkal, és fogadjuk el őket. Amin nem tudunk változtatni, azzal barátkozzunk meg. Tudom, ezt könnyű mondani, de talán egy próbát megér. Ami előnyös rajtunk hangsúlyozzuk, ami kevésbé, abból hozzuk ki a maximumot. Ha elégedettek vagyunk a testünkkel, és merjük szeretni önmagunkat, az a kisugárzásunkon is érződik, ezáltal az emberek sokkal szebbnek látnak minket. Nyugodtan foglalkozzunk a megjelenésünkkel, addig, amíg ezt örömmel tesszük. Amint azonban kínzó kötelességgé válik, és úgy érezzük, valami irreális elvárásnak kell megfelelnünk, álljunk meg, és gondolkozzunk el. Vagy próbáljunk barátkozni a dologgal, vagy tegyük fel magunknak a kérdést: Tudunk változtatni? Ha igen, lássunk neki! Ne a kifogásokkal álljunk elő :)