Még a nyáron történt, hogy kimentem futni a Margitszigetre. Ahogy a romok mellett haladtam el, egy eszméletlenül fekvő, 40 körüli szőke nőre lettem figyelmes az egyik fal mellett. Senki nem állt meg mellette, hogy segítsen, viszont már sötétedett, nem akartam ott hagyni.
Elsegítettem egy padhoz. Viszonylag nehezen mozgott, és zavartan beszélt. Leültünk, beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy öngyilkos akart lenni, több gyógyszert is bevett. Ez már a harmadik kísérlete volt. Sokáig győzködött, hogy ne hívjak mentőt, de nem hagytam magam. Amíg kiérkeztek, tovább beszélgettünk.
Úgy érezte, az életének semmi értelme. Párkapcsolata, gyereke nincs, ő a férfiaknak „csak arra” kell, a családjával már régen megszakította a kapcsolatot, barátai nincsenek, a munkáját utálja. Először próbáltam meggyőzni, hogy nem véletlen nem sikerültek az eddigi kísérletei, és dolga van még a Földön, de minden érvem lepattant róla. Mondtam neki, hogy a saját hozzáállásán próbáljon meg változtatni, ha kell, orvosi segítséggel, és nem feltétlen gyógyszerekkel.
Ha ennyire rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, annak komoly oka van, nem egyszer nyúlnak vissza a kezelések a gyerekkori sérelmekig. A mostani helyzet is egy hosszú folyamat eredménye. Az ilyen esetekben meg kell próbálni valami korábbi örömteli eseményt felidézni, vagy arra gondolni, amikor az életünk még nagyon rendben volt, és ahhoz viszonyulni, abba kapaszkodni. Általában önértékelési gondok húzódnak meg a háttérben, ezt kezelnünk kell. Az öngyilkosság nem megoldás semmire. Ismerjük fel, ha orvosi segítségre van szükségünk, és ne féljünk belevágni.
A mentők viszonylag hamar kiértek, így nem volt túl sok időnk társalogni. Nagyon sokat jár a fejemben azóta is, hogy mi lehet vele. Ti mit tettetek volna a helyemben, mit próbáltok tanácsolni neki?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése