Tehetünk valamit, hogy változtassunk?

A minap munkából hazafelé menet azon kaptam magam, hogy nem tudom kiverni a fejemből egy aznapi tévedésemet. Azon töprengtem, hogy vajon miért csináltam, meg egyáltalán, vajon hogy lehettem ilyen hülye. Aztán ráeszméltem, hogy nem azért vagyok hülye, mert hibáztam, hanem mert önostorozással töltöm az időmet. ahelyett, hogy azt találnám ki, hogyan javíthatom ki az elkövetett hibát. A megoldás fele annyira sem volt nehéz, mint amilyennek elsőre tűnt. Persze egy kis többletmunkával járt, de miután már tudtam, mit kell tennem, nem aggódtam, hiszen a megoldás is megvolt, és inkább azon járt az eszem, hogy hogyan viszem véghez a "kijavítást".
Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy milyen sokszor mondogatjuk egymásnak, hogy „ha már megtörtént, akkor ne rágd magad rajta”. (Persze ezt könnyebb mondani, mint hasonló esetben példát mutatni). Sokszor rágódunk olyan dolgokon, amiken nem lehet változtatni (és itt most nem feltétlenül csak az olyan eseményekre gondolok, amelyek már megtörténtek).

Egy egyszerű történettel megpróbálom szemléltetni azt, hogy hogyan tud ez káros lenni. A történet még az egyetemi éveimhez kapcsolódik. Tökélyre fejlesztettem a vizsgák miatti „túlaggodalmaskodást”. A vizsga közeledtével egyre többet aggódtam amiatt, hogy én ezt nem tudom addigra megtanulni. Akár órákon keresztül képes voltam mondogatni magamnak, hogy ez milyen képtelenség, és különben is: még akkor sem lenne esélyem, ha addig egyáltalán nem aludnék. Ennek a továbbfejlesztése az volt, hogy felhívtam egy barátnőmet, akivel ugyanarra a vizsgaidőpontra mentünk (vagy ő hívott engem), hogy együtt aggódhassunk. Na meg persze hogy kibeszélhessük, mennyire illogikus dolgok is vannak ebben az egész tárgyban, úgyhogy nem is véletlen, hogy ilyen lassan tudunk vele haladni…

Ez a történet - leegyszerűsítve ugyan, de - alapvetően számtalan hétköznapi viselkedésünkre levetíthető. Csak gondolkozz el a saját mindennapjaidon: hányszor mondogatod azt magadnak, hogy ezt nem lehet megcsinálni vagy hogy ez senki másnak sem menne, mert olyan nehéz.

Utóbbi történetemben a megváltoztathatatlan dolog természetesen a vizsga (és többé-kevésbé annak időpontja, mert most tekintsünk el attól a lehetőségtől, hogy pár nappal későbbre áttesszük, hogy több időnk legyen aggódni…), de vajon mennyivel több időm lett volna tanulni, ha nem aggodalmaskodom, és nem beszélek legalább egy órát a barátnőmmel minden alkalommal, amikor felhívtuk egymást? Sokkal több. És az első történetemre visszatérve: mi értelme volt azon töprengeni, hogy mit csináltam, miért csináltam, ahelyett, hogy inkább azon agyaltam volna, hogyan javítsam ki az elkövetett hibát.

Beismerni magunknak, hogy tehetünk valamit a dolgok alakulásáért, nagyon nehéz.

A vizsgával kapcsolatos élményemben a fő mozgatórugó valószínűleg a lustaság volt, de másodsorban azt hiszem, a kudarctól való félelem. Féltem attól, hogy végigtanulom az összes rendelkezésre álló időt, és ennek ellenére nem sikerül a vizsga. Hogy ismerjem be magamnak, hogy ennyi tanulással nem voltam képes megugrani ezt a feladatot? Pedig ép ésszel átgondolva teljesen egyértelmű, hogy mi a helyes döntés, ha azon két eset közül lehet választani, hogy:

-         nem teszek szinte semmit annak érdekében, hogy elérjem, amit szeretnék, hanem mondogatom magamnak, hogy úgyis felesleges bármit tennem, és aggódással töltöm el az időmet, vagy

-         megteszek mindent annak érdekében, amit el szeretnék érni, és tudod mit? Ha ennek ellenére sem sikerül, akkor azt mondom magamnak, hogy mindent megtettem, és egyetlen lépését sem bánom, mert nagyon sok mindent megtanultam közben, aminek a későbbi döntéseim során is hasznát vehetem.