Az ideális konfliktuskezelés

Tizenegy éves lehettem, amikor láttam Pierce Brosnannal a 80 nap alatt a Föld körül c. filmet. Az egyik amerikai jelenetben, San Franciscoban mondja Phileas Fogg azt, hogy „nem keresem a bajt, de nem is térek ki előle”. Ez akkor nagyon megtetszett, úgy voltam vele, hogy én is szeretnék majd ilyen bátor lenni, eszerint alakítani az életemet.

Nem volt sem agresszív, sem behódoló. Bármilyen helyzetbe is hozza sors, azt ő tudja kezelni.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a saját életemben ez mindig maradéktalanul sikerült, de legalább megpróbáltam :)

Én úgy gondolom, hogy a konfliktus kezelésében az „arany középút” egyik alapelve lehet ez a mondat.

Ilyenkor az ember képes arra, hogy a másik érzéseit is figyelembe vegye, ugyanakkor elég bátor ahhoz, hogy önmagába nézzen, ha valóban hibázott. Mindehhez természetesen elengedhetetlen egy egészséges énkép, az, hogy ne függjünk mások megerősítéseitől, hiszen abból hamis képet kapunk.

Az ilyen embernek általában magasabb az ingerküszöbe, és nem gyakran akad ki apróságokon. Jól alkalmazkodik különböző élethelyzetekhez, vitában pedig a kompromisszum kialakítására törekszik. Tehát nem „túlesni” akar rajta, mint a konfliktuskerülő, nem is állandósítani azt, mint a konfliktuskereső, hanem megoldani úgy, hogy lehetőleg mindkét fél számára a maximumot hozza ki a lehetséges következmények közül.

Az igazi konfliktuskereső

Előző cikkemben gyakorlati példán keresztül szemléltettem, milyen is a valóságban egy konfliktuskerülő ember. Cikksorozatom mai számában egy volt kolléganőmről írok Nektek, aki olyan tisztán mutatja a konfliktuskeresőkre jellemző tulajdonságokat, hogy akár tankönyvi példaként is lehetne említeni.

A konfliktuskereső embernek a konfliktus a lételeme, az élet sava-borsa.

A szóban forgó kolléganőm (és szerencsére nem a főnököm) képes volt mindenbe belekötni, és mindenkivel olyan hangnemben beszélni, hogy az embernek a bicska kinyílt a zsebében. A legegyszerűbb beszélgetésből vérre menő vitát csinált. Kiforgatta a másik szavait, és plusz jelentést adott nekik.

Mindemellett áradt belőle a keserűség és az önsajnálat. Mindig látványosan mélyeket sóhajtott, és úgy viselkedett, mint aki a világ összes fájdalmát viseli.

Egyszer egy gyenge pillanatában nekem bevallotta, hogy neki szükséges a „dráma”, mert ha nem történik semmi, és túl nagy a nyugalom, abba beleőrül.

Miután sűrűbben beszélgettem vele, rájöttem, hogy a viselkedése mögött valójában az önbizalomhiány húzódik meg. Azzal, hogy mások erősnek és talpraesettnek látják, úgy érzi, valóban ilyen. A kolléganőmnek folyamatosan szüksége volt a megerősítésre, hogy jobb mint mások, egy vitában ötletesebb, és gyorsabban jár az agya.

Ez a típus azonban - ha elmarad a visszajelzés mások részéről -, elbizonytalanodik.

Általában a saját határaikat védik, vita közben támadó álláspontot vesznek fel, emiatt nagyon nehéz velük megbeszélni a problémákat.

Az igazi „dráma” akkor van, ha két ilyen ember találkozik, és kénytelenek együtt dolgozni. Vagy nagyon jól kijönnek, és egész nap vitáznak egymással, (ez egy külső szemlélő számára folyamatos veszekedést jelent, de ők élvezik), vagy érvénybe lép a ’”két dudás nem fér megy egy csárdában” elv, és messziről elkerülik egymást egy idő után.

Nálunk a cégnél az első eset érvényesült. Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy ez őket boldoggá teszi… Később bevontak a csapatba egy igazi konfliktuskerülőt is, hogy a munkahelyi élet színesebb legyen. Akkoriban nemigen panaszkodtunk arra, hogy soha nem történik semmi…

A konfliktusok feloldását megnehezítő 3 leggyakoribb tényező

Kizárólag a másik fél hibáztatása

Amikor összetűzésbe keveredünk valakivel, leginkább csak a saját szemszögünkből vagyunk hajlandóak szemlélni a vitát. Ez persze természetesnek tűnik, mivel a barátaink is nekünk adnak igazat, amikor a másik féllel való nézeteltéréseinkről mesélünk nekik, és egyébként is 100%-ig bizonyosak vagyunk abban, hogy ez a nő/pasi nem normális; vagy hogy illetlen, amit tesz; vagy hogy ez az ő feladata lenne, csak mindig mindent átpasszol ránk, stb.

Ha hatékonyan szeretnéd kezelni a konfliktusaidat, az első lépés az, hogy a másik fél helyzetét, céljait, nézőpontját is megismered, és elismered a jogát saját véleményéhez. Amíg csak arra vagy képes, hogy a saját igazadat szajkózd, és nem akarsz (vagy nem tudsz) egy rövid időre „kilépni” magadból, és távolabbról szemlélni a helyzetet, amelynek során a vitapartnered álláspontját is elemzed, addig nem leszel jó konfliktusmegoldó.

A kompromisszumra való hajlandóság hiánya

Ez általában az 1. pontban leírtakból adódik. Ha az ott részletezettek igazak Rád, akkor minden valószínűség szerint ezt is elmondhatod magadról: mivel ugyebár egyértelmű, hogy neked van igazad, ezért eszed ágában sincs engedni.

Ha úgy képzeled el a konfliktusaid lezárását, hogy majd „ő” belátja, hogy igazunk van, de Te nem vagy hajlandó semmit tenni, semmiből engedni, akkor rossz úton jársz. Most az első, ami eszedbe jut, valószínűleg az, hogy ezt nagyon könnyű mondani, de megtenni sokkal nehezebb, mint gondolná az, aki ezeket a sorokat írta. Amikor azonban úgy érzed, hogy nagyon-nagyon nehéz lenne engedned az igazadból, akkor vedd számításba azt is, hogy mekkora energia-befektetésbe kerül a jelenlegi helyzeted. Egy folyamatosan fennálló konfliktus rengeteget elvesz belőled: idegeskedsz miatta, rossz kedvűvé tesz, és a másokkal való kapcsolatodra is rányomja bélyegét. Gondold át, hogy békésen lezárni egy ilyen helyzetet – akár úgy, hogy valamit Te is beáldoztál érte – mennyire felemelő érzés lenne.

Azok az eltúlzott érzelmek...

Na igen, ez azt takarja, amiket általában hirtelen felindulásból mondunk vagy teszünk.

Valójában az 1. és a 2. pont is leginkább abból adódik, hogy egy vita kialakulásakor, egy konfliktushelyzet elmérgesedésekor elárasztanak minket az érzelmeink. A düh, a harag, egy régi sérelem miatt érzett sértettség feltámadása… Ezek mind, mind abba az irányba visznek minket, hogy képtelenségnek tűnik hideg fejjel átgondolni, hogy mit mondjunk, hogyan reagáljunk. Nem véletlen mondogatják olyan sűrűn, hogy számoljunk el 10-ig, mielőtt kinyitjuk a szánkat. Ez egy teljesen természetes biológiai reakció, de azért annyit mindenképpen megtehetsz, hogy nem szólalsz meg rögtön, nem cselekszel rögtön, ha érzed, hogy a reakciód eltúlzott lenne. Helyette találd meg a módját, hogy lecsendesedj, koncentrálj  a légzésedre, és akár kérj időt a másik féltől.