Az ideális konfliktuskezelés

Tizenegy éves lehettem, amikor láttam Pierce Brosnannal a 80 nap alatt a Föld körül c. filmet. Az egyik amerikai jelenetben, San Franciscoban mondja Phileas Fogg azt, hogy „nem keresem a bajt, de nem is térek ki előle”. Ez akkor nagyon megtetszett, úgy voltam vele, hogy én is szeretnék majd ilyen bátor lenni, eszerint alakítani az életemet.

Nem volt sem agresszív, sem behódoló. Bármilyen helyzetbe is hozza sors, azt ő tudja kezelni.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a saját életemben ez mindig maradéktalanul sikerült, de legalább megpróbáltam :)

Én úgy gondolom, hogy a konfliktus kezelésében az „arany középút” egyik alapelve lehet ez a mondat.

Ilyenkor az ember képes arra, hogy a másik érzéseit is figyelembe vegye, ugyanakkor elég bátor ahhoz, hogy önmagába nézzen, ha valóban hibázott. Mindehhez természetesen elengedhetetlen egy egészséges énkép, az, hogy ne függjünk mások megerősítéseitől, hiszen abból hamis képet kapunk.

Az ilyen embernek általában magasabb az ingerküszöbe, és nem gyakran akad ki apróságokon. Jól alkalmazkodik különböző élethelyzetekhez, vitában pedig a kompromisszum kialakítására törekszik. Tehát nem „túlesni” akar rajta, mint a konfliktuskerülő, nem is állandósítani azt, mint a konfliktuskereső, hanem megoldani úgy, hogy lehetőleg mindkét fél számára a maximumot hozza ki a lehetséges következmények közül.

Az igazi konfliktuskereső

Előző cikkemben gyakorlati példán keresztül szemléltettem, milyen is a valóságban egy konfliktuskerülő ember. Cikksorozatom mai számában egy volt kolléganőmről írok Nektek, aki olyan tisztán mutatja a konfliktuskeresőkre jellemző tulajdonságokat, hogy akár tankönyvi példaként is lehetne említeni.

A konfliktuskereső embernek a konfliktus a lételeme, az élet sava-borsa.

A szóban forgó kolléganőm (és szerencsére nem a főnököm) képes volt mindenbe belekötni, és mindenkivel olyan hangnemben beszélni, hogy az embernek a bicska kinyílt a zsebében. A legegyszerűbb beszélgetésből vérre menő vitát csinált. Kiforgatta a másik szavait, és plusz jelentést adott nekik.

Mindemellett áradt belőle a keserűség és az önsajnálat. Mindig látványosan mélyeket sóhajtott, és úgy viselkedett, mint aki a világ összes fájdalmát viseli.

Egyszer egy gyenge pillanatában nekem bevallotta, hogy neki szükséges a „dráma”, mert ha nem történik semmi, és túl nagy a nyugalom, abba beleőrül.

Miután sűrűbben beszélgettem vele, rájöttem, hogy a viselkedése mögött valójában az önbizalomhiány húzódik meg. Azzal, hogy mások erősnek és talpraesettnek látják, úgy érzi, valóban ilyen. A kolléganőmnek folyamatosan szüksége volt a megerősítésre, hogy jobb mint mások, egy vitában ötletesebb, és gyorsabban jár az agya.

Ez a típus azonban - ha elmarad a visszajelzés mások részéről -, elbizonytalanodik.

Általában a saját határaikat védik, vita közben támadó álláspontot vesznek fel, emiatt nagyon nehéz velük megbeszélni a problémákat.

Az igazi „dráma” akkor van, ha két ilyen ember találkozik, és kénytelenek együtt dolgozni. Vagy nagyon jól kijönnek, és egész nap vitáznak egymással, (ez egy külső szemlélő számára folyamatos veszekedést jelent, de ők élvezik), vagy érvénybe lép a ’”két dudás nem fér megy egy csárdában” elv, és messziről elkerülik egymást egy idő után.

Nálunk a cégnél az első eset érvényesült. Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy ez őket boldoggá teszi… Később bevontak a csapatba egy igazi konfliktuskerülőt is, hogy a munkahelyi élet színesebb legyen. Akkoriban nemigen panaszkodtunk arra, hogy soha nem történik semmi…

Az „igazi” konfliktuskerülő típus

A konfliktuskezelés témában rengeteg olyan frázist tudnék leírni, amit mindenki tud, ha csak egy kicsit is érdeklődik a dolog iránt. Pl.: a konfliktusok részei az életünknek, az pedig, ahogyan kezeljük őket, a személyiségünknek. Mindig az adott helyzettől függ, hogyan reagálunk, és az sem mindegy, kivel állunk szemben: egy kollégánkkal, a főnökünkkel, vagy egy régi barátunkkal. Fontosak a másik személy iránt táplált érzéseink is, máshogy beszélünk valakivel, ha nem akarjuk megbántani, és máshogy akkor, ha nem érdekel minket a szavaink hatása. Ha csak a konfliktusokhoz való hozzáállást nézzük, az emberek alapvetően három fő csoportba sorolhatók, persze a határvonalak nem túl élesek, bőven vannak átfedések, és természetesen kivételek is akadnak. Ez a három: a konfliktuskerülő, a konfliktuskereső, na és persze az arany középút.

Amióta elindítottuk oldalunkat, gyakran figyelem más szemmel a környezetemben lévőket, akaratlanul is elemezgetem a reakcióikat, a viselkedésüket. Ezért jutottam arra, hogy indítok egy cikksorozatot, amelynek a témája konfliktusok kezelésének alap-típusait bemutatni gyakorlati példákon keresztül.

Az első típus, amellyel foglalkozni szeretnék,  a konfliktuskerülő.

Van egy barátnőm, ő ennek a típusnak a tiszta megtestesítője. Elsőre határozott, erős egyéniségnek tűnik, olyannak, aki nem hagyja magát. Az első konfliktusnál azonban behódol az ellenfelének. Az ő célja, hogy akár az iskolában, akár a munkahelyén megőrizze a békét. Neki sokkal fontosabb az, hogy elfogadják, mint az, hogy kiálljon a saját igazáért. Nem vitatkozik senkivel, ha valami probléma van, ő enged. A saját akaratát szinte sosem viszi véghez, és mi, akik a környezetében vagyunk, nem is igen tudjuk, hogy mikor mit szeretne, hiszen harapófogóval sem tudnánk kihúzni belőle sem a véleményét, sem az érzéseit egy adott üggyel kapcsolatban. Alapvetően mások szemén keresztül próbálja magát látni, visszajelzések pedig pozitívak, az ilyen embereket általában szeretik.

Volt egy elég komoly ügy pár hete, a cégtől, ahol dolgozik, eltűnt egy kisebb összeg. Ahelyett, hogy körbekérdezett volna a kollégáknál, hogy ki ült aznap a recepción, ki vette fel a pénzt, amit ő adott ki, esetleg nem tud valaki valamit, nos ehelyett kifizette a hiányt szó nélkül, saját zsebből. Nem merte firtatni a dolgot, nehogy a többiek úgy gondolják, hogy gyanúsítgat bárkit is, esetleg erőszakoskodik, holott erről szó sem volt.

Gyakran mondogatja, hogy „csak nem akarom, hogy ebből baj legyen”, esetleg „az egész nem ér annyit”. Persze, szép dolog, hogy kerüljük a felesleges stresszt, és nem akarunk a megváltoztathatatlanon rágódni, de vannak olyan helyzetek, amikor igenis ki kell állnunk magunkért! Az a mondás jut erről eszembe, hogy „úgy tud elküldeni valakit a fenébe, hogy az illető alig várja, hogy indulhasson”, Ez maximálisan igaz, a mondanivalónk stílusát megfelelően választva, kulturáltan és udvariasan akár a főnökünkkel is megértethetjük, miért van nekünk igazunk. Hacsak nem konfliktuskereső... De erről a következő részben :)

Ha Te is ebbe a típusba tartozol, akkor arra biztatlak, hogy csak tégy egy próbát: fogalmazd meg egy társaságban a saját véleményedet, vagy azt, hogy mit szeretnél. Próbálkozz először olyan körben érvényesülni, ahol hozzád közel álló emberek vannak, ott bátrabban szólalsz meg talán.

Ha pedig ismersz olyan embert, aki ebbe a típusba tartozik, akkor arra tégy próbát, hogy kihúzd belőle a véleményét. Lepd meg, és szegezd neki a kérdést, hogy ő hogyan vélekedik az aktuális témáról.

Ha Te is ismersz konfliktuskerülő embert, a tapasztalataidat várjuk a kommentekben! :)

A halogatásról általában

A halogatás nem csak az álmainkat teheti tönkre, az konfliktusaink megőrzésében is komoly szerepe lehet. Életemben a második munkahelyemen titkárnőként dolgoztam egy irodában. A közvetlen kolléganőm az elejétől kezdve utált, mint később kiderült, azért, mert engem vettek fel a pozícióra, nem az ő barátnőjét, akit beajánlott. Igyekeztem kedves lenni vele, udvarias, de nem sokat segített. Hol nagyon aranyos volt, hol napokig nem szólt hozzám, és átnézett rajtam. Mindezt a legcsekélyebb indok nélkül.

Néha nagyon jól kijöttünk, beszélgettünk, segítettünk egymásnak, vidám hangulatban köszönt el. Másnap már úgy jött be dolgozni, mintha éjjel leborotváltam volna a perzsa macskáját.

Eleinte próbáltam nem törődni a dologgal, de ahogy múltak a hetek, a hónapok, egyre jobban zavart. Nem mertem neki felhozni, nehogy teljesen elmérgesedjen köztünk a hangulat.

Egy nap aztán elé álltam, és megkérdeztem: „Tulajdonképpen mi bajod van velem?”

Egy konfliktust minél előbb meg kell oldani, főleg a munkahelyen, ahol mindennap találkozunk egymással, és elkerülhetetlen az akár pár szavas kommunikáció. Nem szabad azt mondani, hogy inkább kibírom, meg „ne szólj szám, nem fáj fejem”. Akár észrevesszük, akár nem, a megoldatlan konfliktusok hatással vannak ránk, és állandó feszültséget keltenek.

A kérdés nagy meglepetést tud okozni, mint ahogy a válasz is. Készüljünk fel rá! Régi indulatok törhetnek elő. Ne feledjük azonban, hogy nem az a cél, hogy tovább mérgesítsük a helyzetet, hanem hogy megoldjuk. Maradjunk végig higgadtak (de legalább próbáljuk meg), és igyekezzünk objektíven nézni a dolgokat. Sokat segít, ha egy kicsit a másik helyzetébe is bele tudjuk képzelni magunkat, bár ez nem mindig könnyű. Koncentráljunk csak a problémára, az esetleges sértésekkel ne foglalkozzunk! Egy idő után vitapartnerünk is észre fogja venni magát, és ezúton normális mederbe terelhető a beszélgetés.