Hét főbűn - Hiúság

Mindenki látta az Ördög Ügyvédje c. filmet? Maga az ördög mondja benne, hogy a „hiúság a kedvencem a bűnök közül…” Hogy miért? A főszereplő bármilyen mocskos ügyet elvállal, hiszen ő mindig nyer, „ő a legjobb”. Egy pedofil ügyén keresztül kerül kapcsolatba a Gonosszal, aki egyre jobban tudja irányítani, a hiúságán keresztül úgy manipulálja, ahogy akarja. Nekem az egyik kedvenc filmem, nagyon tanulságos.

A hiúsággal kapcsolatban talán a legismertebb történet Nárciszé, aki vadászat közben egy tóban megpillantotta saját tükörképét, és beleszeretett. Epekedésében a tóba fulladt (egyes források szerint öngyilkos lett). A másik szerencsétlenül járt ifjú Oscar Wilde regényében Dorian Gray volt, aki annyira hiú volt, hogy azt kívánta, bárcsak az akkoriban festett arcképe öregedne helyette. Hosszú évek teltek el, és ő még mindig gyönyörű és fiatal volt, a festmény viszont egy szörnyetegre emlékeztetett. Az arcán tükröződött Dorian életének minden mozzanata, mocskos cselekedete, önzősége. Végül önmaga szúrta le a képet, ezzel a saját halálát okozva.

Hogy mi ebből a tanulság? Talán az, hogy a hiúságot nem szabad túlzásba vinni. De hol van az egészséges határ?

Az, hogy szeretnénk jól kinézni és lassabban öregedni, kevésbé hízni, érthető. Az újságokban gyönyörű nők, és sportos testű férfiak képei vannak. An sztárok még 50 évesen is remekül néznek ki. Amikor viszont már csak ekörül forognak a gondolataink, át kell értékelnünk az életünket. A napokban volt a TV-ben egy nő, aki bele is halhat a szépészeti beavatkozásokba, ha nem áll le velük, mert a teste elkezdte kilökni az implantátumokat, több helyen komoly gyulladás lépett fel. Őt azonban nem érdekli, folytatja, számára a legfontosabb, hogy jól nézzen ki. Lassan már minden napra jut egy ilyen hír. A mai ember (is) megszállottan üldözi a külsőségeket. Szép haj, ránctalan bőr, tökéletes fogsor, smink (már férfiaknak is gyártanak), gyönyörű ruhák, cipők, rengeteg önvizsgálattal töltött idő a tükör előtt. Buta diéták, csodakrémek, étkezési zavarok.  

A másik oldal, amikor fennen hangoztatják egyesek, hogy a külső egyáltalán nem számít. Még kamaszkoromban udvarolt nekem egy fiú, nagyon kedves volt és aranyos, de nem tetszett. A külsejére teljesen igénytelen volt, nem törődött a ruháival, a haja mindig ápolatlan volt (vagy csak úgy nézett ki), a bőrével nem foglalkozott. Szerinte a külseje nem fontos, az a lényeg, ami belül van. Nos, nem egyezett a véleményünk…

Szerencsére ezek eltúlzó végletek. Tehát hol az egészséges határ?

Legyünk tisztában a saját adottságainkkal, és fogadjuk el őket. Amin nem tudunk változtatni, azzal barátkozzunk meg. Tudom, ezt könnyű mondani, de talán egy próbát megér. Ami előnyös rajtunk hangsúlyozzuk, ami kevésbé, abból hozzuk ki a maximumot. Ha elégedettek vagyunk a testünkkel, és merjük szeretni önmagunkat, az a kisugárzásunkon is érződik, ezáltal az emberek sokkal szebbnek látnak minket. Nyugodtan foglalkozzunk a megjelenésünkkel, addig, amíg ezt örömmel tesszük. Amint azonban kínzó kötelességgé válik, és úgy érezzük, valami irreális elvárásnak kell megfelelnünk, álljunk meg, és gondolkozzunk el. Vagy próbáljunk barátkozni a dologgal, vagy tegyük fel magunknak a kérdést: Tudunk változtatni? Ha igen, lássunk neki! Ne a kifogásokkal álljunk elő :)

Hét főbűn - harag

A harag egy erős indulat, amelyet akkor érzünk, ha várakozásainkban csalódtunk, önérzetünkben megbántottak, esetleg megsértettek, vagy megrövidítettek minket, és tudunk kit hibáztatni. Ha nem próbáljuk csillapítani, féktelen dühvé válik, az pedig bosszúvággyá. A bosszú pedig újabb bosszút szül. Talán ez a legveszélyesebb benne.

Van egy sorozat a TV-ben, a címe Tabu. Nagyon szeretem, rendkívül érdekes. Volt egy rész, ahol albán családokat mutattak, akik ki sem merik engedni a fiaikat az utcára, mert a helyi, százados hagyományokon alapuló vérbosszú áldozataivá válnának. Az egyik férfi még fiatalabb korában egy szóváltás következtében megölt valakit. (Azért el tudom képzelni az ilyen szóváltást…) Letöltötte a több éves börtönbüntetését, de a másik családnak ez nem volt elég, meg akarják ölni a fiát, mert vért csak vér moshat le. A fiú a négy fal közt él, mert ha kilépne a házból egyből lelőnék. Az otthonában nem bántják, azt nem engedik a szokások. A modern törvények persze tiltják ezt, de érdemben tenni ellene nagyon nehéz. Próbálnak szakembereket alkalmazni, akik magukra vállalják a konfliktus rendezését, de ők sem járnak mindig sikerrel. A gyerekek, később fiatal felnőttek pedig otthon maradnak, vagy külföldre menekülnek. Ez egy spirál, amiből nagyon nehéz kikerülni, hiszen a halálát valószínűleg meg akarnák torolni…

De kissé messzire kanyarodtunk :) A haragot nem csak a keresztények ítélik el, hanem a legtöbb vallás.

Már gyerekkorunkban megtanuljuk, hogy a haragot kezelni kell. Mikor az óvodában elveszik a csokinkat, és hirtelen felindulásból leütjük a másikat, az egy pillanatnyi elégedettséget hoz. Aztán mikor látjuk, hogy fájdalmat okoztunk, jön a megbánás, a bűntudat.

Ez felnőttként sincs másképp, nem véletlenül szokták mondani, hogy „számolj tízig, mielőtt cselekednél”, mert ilyenkor képtelenek vagyunk gondolkodni tetteinken, és a következményeken. Ez utóbbin pláne. Nem véletlen van a törvényben olyan kitétel, hogy „hirtelen felindulásból elkövetett”. Egy fokkal enyhébb a büntetése, mint az előre kitervelt, megfontolt cselekedetnek.

A bosszú ott kezdődik, amikor komoly okunk van a haragra.

A harag hihetetlen stresszforrás, hogyan lehet kezelni, vagy enyhíteni, külön cikkben foglalkozunk vele.

Neked van olyan tipped, ami bevált?

A hét főbűn - irigység

Az irigység generálja a stresszt, és csak úgy vonzza a konfliktusokat. A munkahelyi problémák oroszlánrészét is az okozza. Sokszor nem vagyunk képesek felismerni, hogy nekünk attól nem lesz jobb, hogy a másik eredményeire féltékenykedünk.

Sajnos gyakori, hogy ahelyett, hogy a „saját házunk táján söprögetnénk”, inkább mások dolgaival vagyunk elfoglalva. Neki miért sikerült ez vagy az, neki hogy lehet ilyen jó alakja, csinos ruhái, ennyi pénze, hogy juthat el minden évben csodálatos helyekre nyaralni, egyáltalán mit keres mellette egy ilyen remek házastárs? Az, hogy odafigyel az étkezésre és sportol, esetleg spórol a felesleges dolgokon, hogy megteremtse magának ezt az életet, eszünkbe jut ilyenkor? Ha mégis, akkor jön a szokásos kifogás: „Neki könnyű!” Miért is?

Egy korábbi munkahelyemen egy irodában dolgozott két negyven körüli nő. Az egyik besavanyodott, magányos, a másik boldog családi életet élt. Először jóban voltak, de aztán egyre több konfliktus lett köztük. Egyszerű volt az ok, bármennyire is próbálta leplezni, a magányos nő majd megőrült az irigységtől a másik boldogsága láttán. Ott próbálta ellehetetleníteni a másikat, ahol tudta, szabályos lelki hadjáratot indított ellene, összebeszélt a háta mögött, pletykákat terjesztett, a főnök előtt folyamatosan lejáratta, míg a családos nőt el nem küldték a cégtől. Ettől a magányos nem talált társat, nem lett gyereke, nem lett boldog. Minden, amit elért vele, hogy másnak árthatott.

Az irigység teljesen természetes érzés, de tudnunk kell, hol van a határ. Persze, hogy elsárgulunk, ha a barátnőnk egy vadonatúj piros sportkocsival beállít egy találkozóra (ha kékkel, akkor is), de ez nem jogosít fel minket arra, hogy megkarcoljuk. Ösztönösen fellobban bennünk a féltékenység, ha az, amire régóta vágyunk, másnak már megvan. Az ő örömét ne vegyük el, attól nekünk nem lesz új kocsink.

Próbáljuk meg pozitívan felfogni a dolgot. Ha neki sikerült, nekem is fog! Én is tehetek a céljaimért, vagy kifizethetem a vágyott dolog árát (itt nem feltétlenül pénzről van szó, a kockahas ára például a kitartó és kemény edzés, tudatos étkezés).

A konfliktusok, a stressz, és a hét főbűn

 A katolikus vallás megkülönbözteti a főbűnöket a többitől, szerintük ezek más bűnök, rossz szokások forrásai lehetnek. A középkor óta sok fejtegetésre és találgatásra adtak okot. Én is sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon miért pont ez a hét, teljesen emberi tulajdonság lett a hét főbűn? Talán kapcsolatuk van a bennünk rejlő rosszal? Kinek árthatunk egy kis éjszakai falatozással, miért bűn, ha szeretjük a gyönyört, miért ne lehetnénk hiúk, amikor minden a tökéletességet sugallja? Ki ne reagált volna haragosan, ha tehetetlennek érezte magát, mi a baj azzal, hogy mindig többre vágyunk?

Úgy döntöttünk, más szemszögből közelítjük meg a kérdést. A hét főbűn kapcsolatát nézzük meg a konfliktushelyzetekkel és a stresszel, már ha találunk összefüggést.

Találtunk…

A falánkság

Az egyik, talán legalapvetőbb, témánkat érintő összefüggés a korlátlan étkezések és a stressz közt van. Itt most nem arról van szó, amikor valaki beteg, és nem ismeri a jóllakottság érzését, mint az a közel 100 kilós kínai kisfiú, aki egész nap csak eszik, mégis éhes marad.

A többségre inkább az a jellemző, hogy akkor is eszünk, ha nem vagyunk éhesek. Csak megkívánunk valamit, egy kis nasit, valami kis rágcsálnivalót a főétkezések között, vagy az esti TV nézés közben. Az evés egy megnyugtató pótcselekvéssé válik stressz, bánat, unalom esetén. A finom falatokkal jutalmazzuk magunkat, egy szelet csokoládé elmajszolásával a lelkünket nyugtatjuk meg. Ha hajlamosak vagyunk ilyesmire, érdemes más cselekvés után néznünk, hiszen ez a rossz szokás könnyen elhízáshoz, és az azzal gyakran együtt járó betegségekhez vezethet.

Ha a stresszt próbáljuk meg levezetni ezzel, annak a gyökerei Freud szerint még a gyerekkorban keresendők. Megszoktuk, hogy ha bármi baj van, sírunk, és utána jön édesanyánk és megetet minket. Tehát az étkezés és a nyugalom érzése összekapcsolódik. Ahogy idősebbek leszünk, édességet kapunk különleges alkalmakkor, de jutalomként is.

A helyzetet csak fokozza az, hogy a gyártók mindent elkövetnek azért, hogy többet fogyasszunk. Az adalékanyagok kívánatosabbá teszik számunkra a nassolni valókat, az ízek intenzívebbé válnak. Nagyon kevesen képesek abbahagyni a chipset fél zacskónál…

Megoldás lehet a gyümölcsök, egészséges nasik bevezetése az étrendünkbe, bár egy alma elfogyasztása sok esetben nem hozza meg a kívánt eredményt. Más pótcselekvések keresése is jó ötlet. Egy régi kolléganőm, ha nagyon stresszes volt, kitakarította az egész lakást, még a padlót is átfényezte kétszer. Őt ez nyugtatta meg. Egy barátnőm a konditeremben vezeti le a felesleges energiákat. Elég feszült élete van, szóval isteni az alakja.

Ti mivel vezetitek le a stresszt?

"Mi lett volna, ha..."

Az előző bejegyzésben olyan fantáziálásról írtunk, ami segíthet megnyugtatni bennünket, helyrebillentheti az igazság érzetünket egy rossz élmény után, vagy levezetheti a dühünket egy veszekedés, vagy egyéb konfliktus számunkra kedvezőtlen befejezésekor.
Van azonban egy kevésbé megnyugtató, mondhatni stresszfokozó fantázia, ami szintén mindenki ismer. Ez a „mi lett volna, ha...”.
Pár hete sportolás közben csúnyán kiment a bokám, emiatt hosszabb időre eltiltottak mindenféle mozgástól. Elmerültem a gondolataimban, nem vettem észre egy apró gödröt, és beleléptem. Nagyon nehezen viseltem a dolgot, többször járt az a fejemben, hogy mi lett volna, ha egy picit jobban figyelek? Akkor nem lenne ez a kényszerpihenő, nem kéne így odafigyelnem az elfogyasztott csoki mennyiségére:)
Az előző bejegyzésben említett barátnőm is nagyon sokszor gondolkodott azon, hogy mi lett volna, ha aznap taxival megy haza, másik útvonalat választ, vagy csak jobban odafigyel, stb?
Ezek a gondolatok elkerülhetetlenek, de erősítik az önvádat, és hosszú távon megakadályoznak minket abban, hogy továbblépjünk. Inkább próbáljuk meglátni, hogy akár történhetett volna rosszabb is. Nekem lehetett volna bokatörésem, a barátnőmet meg is késelhették volna.
Hagyjunk időt magunknak, hogy elfogadjuk az új helyzetet, nyugodtan végig is gondolhatjuk, mi történhetett volna. Utána azonban lépjünk tovább.

A fantáziálás

Egy barátnőmet tavalyelőtt megtámadták az utcán, mikor késő este hazafelé tartott. Percekig követték, majd hátulról elkapták, a földre rántották, és mikor ösztönösen magához szorította a táskáját, még meg is rugdosták, hogy elengedje. Az éjszakát a kórházban töltötte, a másnap délelőttöt a rendőrségen. Az ügyből természetesen nem lett semmi, ismeretlen elkövetők voltak, a nyomozást lezárták.
Napokig az utcára sem mert kimenni egyedül, és a mai napig úgy jár haza – hogy az ő szavaival éljek –, mint egy kommandós. Figyeli, követi-e valaki, fülel, nem hall-e esetleg valami gyanúsat.
Sokat gondolkoztam rajta, hogyan lehet ezt feldolgozni, továbbra is ugyanazon az úton menni haza, ugyanott lakni. Később találkoztunk, és elmesélte, neki mi segített. Érdekesen hangzik, de végül is hasznos volt számára.
Többször elképzelte különböző módokon, hogyan állna bosszút a támadóin. Egyik-másik történet hihetetlen véres volt, pár közülük inkább vicces, néhányuk megdöbbentő. Színes fantáziáról, és hihetetlen dühről tettek tanúbizonyságot. Ezek az elképzelt cselekmények a dühünket és az indulatainkat segítenek levezetni, megtörtént dolgokat feldolgozni.
Melyikünkkel ne fordult volna elő, hogy elképzeljük, ahogy pl. a barátságtalan ügyintézőt kitépjük a pultból és jól móresre tanítjuk? Na ugye :) Amíg csak a gondolatainkban léteznek, nem veszélyesek, sőt hasznosak lehetnek. Fontos, hogy kollégát, családtagot, stb. ne képzeljünk ilyen helyzetbe, mert ez adott esetben túl könnyen csábíthat bennünket tettlegességre!

Az ideális konfliktuskezelés

Tizenegy éves lehettem, amikor láttam Pierce Brosnannal a 80 nap alatt a Föld körül c. filmet. Az egyik amerikai jelenetben, San Franciscoban mondja Phileas Fogg azt, hogy „nem keresem a bajt, de nem is térek ki előle”. Ez akkor nagyon megtetszett, úgy voltam vele, hogy én is szeretnék majd ilyen bátor lenni, eszerint alakítani az életemet.

Nem volt sem agresszív, sem behódoló. Bármilyen helyzetbe is hozza sors, azt ő tudja kezelni.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a saját életemben ez mindig maradéktalanul sikerült, de legalább megpróbáltam :)

Én úgy gondolom, hogy a konfliktus kezelésében az „arany középút” egyik alapelve lehet ez a mondat.

Ilyenkor az ember képes arra, hogy a másik érzéseit is figyelembe vegye, ugyanakkor elég bátor ahhoz, hogy önmagába nézzen, ha valóban hibázott. Mindehhez természetesen elengedhetetlen egy egészséges énkép, az, hogy ne függjünk mások megerősítéseitől, hiszen abból hamis képet kapunk.

Az ilyen embernek általában magasabb az ingerküszöbe, és nem gyakran akad ki apróságokon. Jól alkalmazkodik különböző élethelyzetekhez, vitában pedig a kompromisszum kialakítására törekszik. Tehát nem „túlesni” akar rajta, mint a konfliktuskerülő, nem is állandósítani azt, mint a konfliktuskereső, hanem megoldani úgy, hogy lehetőleg mindkét fél számára a maximumot hozza ki a lehetséges következmények közül.