Boldog Húsvétot Mindenkinek!

Az igazi konfliktuskereső

Előző cikkemben gyakorlati példán keresztül szemléltettem, milyen is a valóságban egy konfliktuskerülő ember. Cikksorozatom mai számában egy volt kolléganőmről írok Nektek, aki olyan tisztán mutatja a konfliktuskeresőkre jellemző tulajdonságokat, hogy akár tankönyvi példaként is lehetne említeni.

A konfliktuskereső embernek a konfliktus a lételeme, az élet sava-borsa.

A szóban forgó kolléganőm (és szerencsére nem a főnököm) képes volt mindenbe belekötni, és mindenkivel olyan hangnemben beszélni, hogy az embernek a bicska kinyílt a zsebében. A legegyszerűbb beszélgetésből vérre menő vitát csinált. Kiforgatta a másik szavait, és plusz jelentést adott nekik.

Mindemellett áradt belőle a keserűség és az önsajnálat. Mindig látványosan mélyeket sóhajtott, és úgy viselkedett, mint aki a világ összes fájdalmát viseli.

Egyszer egy gyenge pillanatában nekem bevallotta, hogy neki szükséges a „dráma”, mert ha nem történik semmi, és túl nagy a nyugalom, abba beleőrül.

Miután sűrűbben beszélgettem vele, rájöttem, hogy a viselkedése mögött valójában az önbizalomhiány húzódik meg. Azzal, hogy mások erősnek és talpraesettnek látják, úgy érzi, valóban ilyen. A kolléganőmnek folyamatosan szüksége volt a megerősítésre, hogy jobb mint mások, egy vitában ötletesebb, és gyorsabban jár az agya.

Ez a típus azonban - ha elmarad a visszajelzés mások részéről -, elbizonytalanodik.

Általában a saját határaikat védik, vita közben támadó álláspontot vesznek fel, emiatt nagyon nehéz velük megbeszélni a problémákat.

Az igazi „dráma” akkor van, ha két ilyen ember találkozik, és kénytelenek együtt dolgozni. Vagy nagyon jól kijönnek, és egész nap vitáznak egymással, (ez egy külső szemlélő számára folyamatos veszekedést jelent, de ők élvezik), vagy érvénybe lép a ’”két dudás nem fér megy egy csárdában” elv, és messziről elkerülik egymást egy idő után.

Nálunk a cégnél az első eset érvényesült. Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy ez őket boldoggá teszi… Később bevontak a csapatba egy igazi konfliktuskerülőt is, hogy a munkahelyi élet színesebb legyen. Akkoriban nemigen panaszkodtunk arra, hogy soha nem történik semmi…

Az „igazi” konfliktuskerülő típus

A konfliktuskezelés témában rengeteg olyan frázist tudnék leírni, amit mindenki tud, ha csak egy kicsit is érdeklődik a dolog iránt. Pl.: a konfliktusok részei az életünknek, az pedig, ahogyan kezeljük őket, a személyiségünknek. Mindig az adott helyzettől függ, hogyan reagálunk, és az sem mindegy, kivel állunk szemben: egy kollégánkkal, a főnökünkkel, vagy egy régi barátunkkal. Fontosak a másik személy iránt táplált érzéseink is, máshogy beszélünk valakivel, ha nem akarjuk megbántani, és máshogy akkor, ha nem érdekel minket a szavaink hatása. Ha csak a konfliktusokhoz való hozzáállást nézzük, az emberek alapvetően három fő csoportba sorolhatók, persze a határvonalak nem túl élesek, bőven vannak átfedések, és természetesen kivételek is akadnak. Ez a három: a konfliktuskerülő, a konfliktuskereső, na és persze az arany középút.

Amióta elindítottuk oldalunkat, gyakran figyelem más szemmel a környezetemben lévőket, akaratlanul is elemezgetem a reakcióikat, a viselkedésüket. Ezért jutottam arra, hogy indítok egy cikksorozatot, amelynek a témája konfliktusok kezelésének alap-típusait bemutatni gyakorlati példákon keresztül.

Az első típus, amellyel foglalkozni szeretnék,  a konfliktuskerülő.

Van egy barátnőm, ő ennek a típusnak a tiszta megtestesítője. Elsőre határozott, erős egyéniségnek tűnik, olyannak, aki nem hagyja magát. Az első konfliktusnál azonban behódol az ellenfelének. Az ő célja, hogy akár az iskolában, akár a munkahelyén megőrizze a békét. Neki sokkal fontosabb az, hogy elfogadják, mint az, hogy kiálljon a saját igazáért. Nem vitatkozik senkivel, ha valami probléma van, ő enged. A saját akaratát szinte sosem viszi véghez, és mi, akik a környezetében vagyunk, nem is igen tudjuk, hogy mikor mit szeretne, hiszen harapófogóval sem tudnánk kihúzni belőle sem a véleményét, sem az érzéseit egy adott üggyel kapcsolatban. Alapvetően mások szemén keresztül próbálja magát látni, visszajelzések pedig pozitívak, az ilyen embereket általában szeretik.

Volt egy elég komoly ügy pár hete, a cégtől, ahol dolgozik, eltűnt egy kisebb összeg. Ahelyett, hogy körbekérdezett volna a kollégáknál, hogy ki ült aznap a recepción, ki vette fel a pénzt, amit ő adott ki, esetleg nem tud valaki valamit, nos ehelyett kifizette a hiányt szó nélkül, saját zsebből. Nem merte firtatni a dolgot, nehogy a többiek úgy gondolják, hogy gyanúsítgat bárkit is, esetleg erőszakoskodik, holott erről szó sem volt.

Gyakran mondogatja, hogy „csak nem akarom, hogy ebből baj legyen”, esetleg „az egész nem ér annyit”. Persze, szép dolog, hogy kerüljük a felesleges stresszt, és nem akarunk a megváltoztathatatlanon rágódni, de vannak olyan helyzetek, amikor igenis ki kell állnunk magunkért! Az a mondás jut erről eszembe, hogy „úgy tud elküldeni valakit a fenébe, hogy az illető alig várja, hogy indulhasson”, Ez maximálisan igaz, a mondanivalónk stílusát megfelelően választva, kulturáltan és udvariasan akár a főnökünkkel is megértethetjük, miért van nekünk igazunk. Hacsak nem konfliktuskereső... De erről a következő részben :)

Ha Te is ebbe a típusba tartozol, akkor arra biztatlak, hogy csak tégy egy próbát: fogalmazd meg egy társaságban a saját véleményedet, vagy azt, hogy mit szeretnél. Próbálkozz először olyan körben érvényesülni, ahol hozzád közel álló emberek vannak, ott bátrabban szólalsz meg talán.

Ha pedig ismersz olyan embert, aki ebbe a típusba tartozik, akkor arra tégy próbát, hogy kihúzd belőle a véleményét. Lepd meg, és szegezd neki a kérdést, hogy ő hogyan vélekedik az aktuális témáról.

Ha Te is ismersz konfliktuskerülő embert, a tapasztalataidat várjuk a kommentekben! :)

Vannak olyan napok...

Vannak olyan napok, amikor már reggel tudom, hogy inkább ágyban kellett volna maradnom, mert azzal okozom magamnak a lehető legkevesebb kárt. Ilyenkor hajlamos vagyok magamra önteni a kávét, összemaszatolni a ruhám indulás előtt, lekésni a BKV buszt, elbotlani a lépcsőn… Persze minden egyes apró balesetnél csak egyre idegesebb leszek, és ezzel szinte bevonzom a következőt.
Egyetlen megoldás létezik: próbáljuk a helyzet jó oldalát nézni, és ellazulni. Ha sikerül megnyugodnunk, visszanyerjük a jókedvünket, és a balszerencsék is véget érnek. Ez különösen fontos akkor, ha hosszú nap áll előttünk, esetleg fontos teendők várnak még ránk.
Nekem sem mindig sikerül a szélben, mínuszokban elmagyarázni magamnak, hogy milyen jól is jártam azzal, hogy álldogálhatok 10 percet a szabad levegőn… Ha azonban megérkezett a busz, elkezdhetünk megnyugodni. Az is megoldás, hogy ha beértünk a munkahelyünkre, főzünk magunknak egy teát, és szánunk erre pár percet. Nemcsak mi járunk jobban, hanem a munkatársaink is.

Kilátástalanság

Még a nyáron történt, hogy kimentem futni a Margitszigetre. Ahogy a romok mellett haladtam el, egy eszméletlenül fekvő, 40 körüli szőke nőre lettem figyelmes az egyik fal mellett. Senki nem állt meg mellette, hogy segítsen, viszont már sötétedett, nem akartam ott hagyni.

Elsegítettem egy padhoz. Viszonylag nehezen mozgott, és zavartan beszélt. Leültünk, beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy öngyilkos akart lenni, több gyógyszert is bevett. Ez már a harmadik kísérlete volt. Sokáig győzködött, hogy ne hívjak mentőt, de nem hagytam magam. Amíg kiérkeztek, tovább beszélgettünk.

Úgy érezte, az életének semmi értelme. Párkapcsolata, gyereke nincs, ő a férfiaknak „csak arra” kell, a családjával már régen megszakította a kapcsolatot, barátai nincsenek, a munkáját utálja. Először próbáltam meggyőzni, hogy nem véletlen nem sikerültek az eddigi kísérletei, és dolga van még a Földön, de minden érvem lepattant róla. Mondtam neki, hogy a saját hozzáállásán próbáljon meg változtatni, ha kell, orvosi segítséggel, és nem feltétlen gyógyszerekkel.

Ha ennyire rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, annak komoly oka van, nem egyszer nyúlnak vissza a kezelések a gyerekkori sérelmekig. A mostani helyzet is egy hosszú folyamat eredménye. Az ilyen esetekben meg kell próbálni valami korábbi örömteli eseményt felidézni, vagy arra gondolni, amikor az életünk még nagyon rendben volt, és ahhoz viszonyulni, abba kapaszkodni. Általában önértékelési gondok húzódnak meg a háttérben, ezt kezelnünk kell. Az öngyilkosság nem megoldás semmire. Ismerjük fel, ha orvosi segítségre van szükségünk, és ne féljünk belevágni.

A mentők viszonylag hamar kiértek, így nem volt túl sok időnk társalogni. Nagyon sokat jár a fejemben azóta is, hogy mi lehet vele. Ti mit tettetek volna a helyemben, mit próbáltok tanácsolni neki?

Mit tegyek, ha hibáztam?

Mindannyiunkkal előfordul. Bármennyire figyelünk is, megesik, hogy hibát vétünk. Ezt elsősorban el kell fogadnunk, hiszen legeredményesebben megoldani a hibáinkból eredő problémákat akkor tudjuk, ha túllépünk azon, hogy ostorozzuk magunkat.

Optimális eset az, ha Te magad veszed észre az elkövetett bakit, hiszen így már akkor elkezdhetsz kidolgozni egy megoldást, amikor még a feletteseid nem tudnak róla. Tehát amikor a főnököd elé állsz, nem csak azt tudod elmondani, hogy elrontottál valamit, hanem egyből egy kész tervet is be tudsz mutatni, hogy hogyan lehetne kiküszöbölni a nem kívánt eseményeket.

Előfordul azonban, és sajnos ez a gyakoribb, hogy valaki más (a felettesed vagy egy kollégád) veszi észre, hogy hibát vétettél.

Véleményem szerint a legfontosabb az, hogy be tudjuk ismerni a baklövéseinket. Nem szép dolog például másra hárítani a felelősséget, és egy kollégára mutogatni, de az sem veszi jól ki magát, ha rögtön a körülmények szerencsétlen állására hivatkozva kijelented, hogy nem tehetsz róla, mert mindenki más is biztos ezt tette volna a helyedben. Ha a főnököd az a típus, aki szeret a tévedéseiden lovagolni, akkor is az a legtisztább, ha beismered: hibáztál, kitalálod, mit lehet most tenni. És ezzel el is jutottunk a második lépéshez: ne kezdd el csapkodni a fejedet, hogy hogyan is ronthattál így el valamit, mert azzal az ügyben semmilyen előrelépést nem teszel. A hiba ugyanúgy hiba marad, már létező probléma, aminek a megoldása lett a legújabb cél. Természetesen érdemes lehet elgondolkodnod rajta, hogy vajon miért csináltad úgy a dolgokat, ahogy csináltad, hiszen a jövőben ezzel elkerülheted, hogy hasonló hibákat ejts, de annak semmi értelme, hogy Te magad lovagolj azon, hogy tévedtél.

Ha a megoldáson töröd a fejed, az lefoglal, és nem enged időt arra, hogy túlzottan stresszeld magad egy elkövetett bakin. Inkább arra fókuszálj, hogy milyen megoldási javaslatokkal tudsz előállni. Ezzel jobb színben tünteted fel magad a munkahelyeden, és a saját önbecsülésedet is javítja, hiszen tudni fogod: ha hibázol is néha, képes vagy kijavítani. A legfontosabbat se felejtsük el: a hibáinkból tanulhatunk csak igazán.

A munkahelyi pletykák

Bár ártatlannak tűnnek, a pletykák rendkívül veszélyesek. Nem egyszer durvák, sőt igazságtalanok. A munkahelyi konfliktusok fő okozói lehetnek, és aztán el is mélyíthetik azokat. Nem beszélve arról, hogy jó részük nem igaz. Persze a pletykálkodás eleinte mókásnak, izgalmasnak tűnhet, főleg akkor igaz ez, ha új vagy egy munkahelyen. Meg kell jegyezni azonban, hogy csak addig mókás, amíg nem Te leszel a pletyka-kör fő témája.

A világ legjobb munkahelyét is tönkretehetik a pletykás kollégák. Az egyetlen megoldás, ha megpróbálunk távol maradni a szóbeszédektől. Ez nem mindig könnyű, és a kísértés is nagy lehet, hogy legalább egy kicsit belehalgassunk, de a legjobbat azzal tesszük, ha igyekszünk egyáltalán nem tudomást venni róla. Ha végighallgatjuk őket,  bátorítást adunk a folytatásra, nincs megállás: jönnek a kérdések, hogy “miért, te nem így gondolod?” vagy “erről mi a véleményed?” – és már bele is folytunk, a pletykás társaság részei lettünk. Ezzel pedig ronthatunk a saját megítélésünkön.

Igyekezzünk inkább a tényekre hagyatkozni, ne hallgassuk végig a pletykákat. Ha elkerülhetetlen a jelenlétünk (kávéfőzés a konyhában, dohányzóban álldogálás), tereljük másra a szót. Ez lehet akár az időjárás is, lényeg, hogy ne beszéljünk másokról a hátuk mögött, és a fél füllel hallott információkat se adjuk át. Könnyen bajba sodorhatjuk magunkat és másokat is.