Jó és rossz stressz

A jó és a rossz stressz között alapvető különbségek húzódnak. A jó stressz cselekvésre ösztönöz, tettekre sarkall, míg a rossznak hosszú távon akár egészségügyi következményei is lehetnek. Gyakori tünet a hátfájás, a nyaki izmok görcsös merevsége, de később akár migrénes fejfájás, vagy enyhe fulladás is jelentkezhet. Arról nem beszélve, hogy az immunrendszerünk is legyengül, így könnyebben betegszünk meg.

Éppen ezért meg kell tanulnunk bánni vele, ne hagyjuk, h eluralkodjon rajtunk. Erre többféle lehetőség van, személyenként változó, kinek mi válik be.

A rossz stressz általában rajtunk kívül álló okok miatt alakul ki, ez lehet egy városi dugó mikor sietnénk valahova, esetleg nem kerülünk sorra a háziorvosnál, vagy akár egy új feladat a munkahelyen.

Azonnal kezelni kell, a lehetséges eszközökkel csökkenteni a hatását.

Nem véletlenül mondják, hogy ha más hibájáért idegeskedünk, azzal tulajdonképpen magunkon állunk bosszút. Persze mondani könnyű, a gyakorlatban alkalmazni viszont már kevésbé egyszerű. Sok gyakorlással és kitartással azonban elérhetjük a célunkat.

Ha pl. állunk a dugóban az autónkkal, attól nem megy gyorsabban a sor, mert mi felrobbanni készülünk, esetleg vadul dudálunk, ilyenkor inkább kapcsoljuk be a rádiót, hallgassunk zenét. Engem ez mindig jobb kedvre derít, és a várakozás sem tűnik annyira hosszúnak.

Pár perc séta a friss levegőn is csodákra képes. Egy nagyon nehéz, idegölő nap után szinte mindig gyalog megyek haza, de ha nagyon hideg van, akkor is legalább az út feléig sétálok. Hazaérkezés után ilyenkor tisztábban átlátom a helyzetet.

Egy másik nagyon jól működő megoldás az, ha felhívunk valakit telefonon, aki nem tud a minket ért stresszről, lehet egy régi barátnő, családtag. Olyankor jön a legjobban, ha mondjuk váratlanul új feladatot kapunk a munkahelyünkön, amit tudjuk, hogy nem nekünk kellene megoldani, de tenni nem tudunk ellene. Egy telefonhívás pár percre kizökkent a mókuskerékből, hihetetlen hatása van, újult erővel folytathatjuk a napunkat.

Néha akár egy-két kocka csoki is megengedett. Illene hangsúlyozni, hogy ez lehetőleg jó minőségű étcsoki legyen, de én inkább azt mondom, együk azt, amit a legjobban szeretünk.

A konfliktusok feloldását megnehezítő 3 leggyakoribb tényező

Kizárólag a másik fél hibáztatása

Amikor összetűzésbe keveredünk valakivel, leginkább csak a saját szemszögünkből vagyunk hajlandóak szemlélni a vitát. Ez persze természetesnek tűnik, mivel a barátaink is nekünk adnak igazat, amikor a másik féllel való nézeteltéréseinkről mesélünk nekik, és egyébként is 100%-ig bizonyosak vagyunk abban, hogy ez a nő/pasi nem normális; vagy hogy illetlen, amit tesz; vagy hogy ez az ő feladata lenne, csak mindig mindent átpasszol ránk, stb.

Ha hatékonyan szeretnéd kezelni a konfliktusaidat, az első lépés az, hogy a másik fél helyzetét, céljait, nézőpontját is megismered, és elismered a jogát saját véleményéhez. Amíg csak arra vagy képes, hogy a saját igazadat szajkózd, és nem akarsz (vagy nem tudsz) egy rövid időre „kilépni” magadból, és távolabbról szemlélni a helyzetet, amelynek során a vitapartnered álláspontját is elemzed, addig nem leszel jó konfliktusmegoldó.

A kompromisszumra való hajlandóság hiánya

Ez általában az 1. pontban leírtakból adódik. Ha az ott részletezettek igazak Rád, akkor minden valószínűség szerint ezt is elmondhatod magadról: mivel ugyebár egyértelmű, hogy neked van igazad, ezért eszed ágában sincs engedni.

Ha úgy képzeled el a konfliktusaid lezárását, hogy majd „ő” belátja, hogy igazunk van, de Te nem vagy hajlandó semmit tenni, semmiből engedni, akkor rossz úton jársz. Most az első, ami eszedbe jut, valószínűleg az, hogy ezt nagyon könnyű mondani, de megtenni sokkal nehezebb, mint gondolná az, aki ezeket a sorokat írta. Amikor azonban úgy érzed, hogy nagyon-nagyon nehéz lenne engedned az igazadból, akkor vedd számításba azt is, hogy mekkora energia-befektetésbe kerül a jelenlegi helyzeted. Egy folyamatosan fennálló konfliktus rengeteget elvesz belőled: idegeskedsz miatta, rossz kedvűvé tesz, és a másokkal való kapcsolatodra is rányomja bélyegét. Gondold át, hogy békésen lezárni egy ilyen helyzetet – akár úgy, hogy valamit Te is beáldoztál érte – mennyire felemelő érzés lenne.

Azok az eltúlzott érzelmek...

Na igen, ez azt takarja, amiket általában hirtelen felindulásból mondunk vagy teszünk.

Valójában az 1. és a 2. pont is leginkább abból adódik, hogy egy vita kialakulásakor, egy konfliktushelyzet elmérgesedésekor elárasztanak minket az érzelmeink. A düh, a harag, egy régi sérelem miatt érzett sértettség feltámadása… Ezek mind, mind abba az irányba visznek minket, hogy képtelenségnek tűnik hideg fejjel átgondolni, hogy mit mondjunk, hogyan reagáljunk. Nem véletlen mondogatják olyan sűrűn, hogy számoljunk el 10-ig, mielőtt kinyitjuk a szánkat. Ez egy teljesen természetes biológiai reakció, de azért annyit mindenképpen megtehetsz, hogy nem szólalsz meg rögtön, nem cselekszel rögtön, ha érzed, hogy a reakciód eltúlzott lenne. Helyette találd meg a módját, hogy lecsendesedj, koncentrálj  a légzésedre, és akár kérj időt a másik féltől.

A halogatásról általában

A halogatás nem csak az álmainkat teheti tönkre, az konfliktusaink megőrzésében is komoly szerepe lehet. Életemben a második munkahelyemen titkárnőként dolgoztam egy irodában. A közvetlen kolléganőm az elejétől kezdve utált, mint később kiderült, azért, mert engem vettek fel a pozícióra, nem az ő barátnőjét, akit beajánlott. Igyekeztem kedves lenni vele, udvarias, de nem sokat segített. Hol nagyon aranyos volt, hol napokig nem szólt hozzám, és átnézett rajtam. Mindezt a legcsekélyebb indok nélkül.

Néha nagyon jól kijöttünk, beszélgettünk, segítettünk egymásnak, vidám hangulatban köszönt el. Másnap már úgy jött be dolgozni, mintha éjjel leborotváltam volna a perzsa macskáját.

Eleinte próbáltam nem törődni a dologgal, de ahogy múltak a hetek, a hónapok, egyre jobban zavart. Nem mertem neki felhozni, nehogy teljesen elmérgesedjen köztünk a hangulat.

Egy nap aztán elé álltam, és megkérdeztem: „Tulajdonképpen mi bajod van velem?”

Egy konfliktust minél előbb meg kell oldani, főleg a munkahelyen, ahol mindennap találkozunk egymással, és elkerülhetetlen az akár pár szavas kommunikáció. Nem szabad azt mondani, hogy inkább kibírom, meg „ne szólj szám, nem fáj fejem”. Akár észrevesszük, akár nem, a megoldatlan konfliktusok hatással vannak ránk, és állandó feszültséget keltenek.

A kérdés nagy meglepetést tud okozni, mint ahogy a válasz is. Készüljünk fel rá! Régi indulatok törhetnek elő. Ne feledjük azonban, hogy nem az a cél, hogy tovább mérgesítsük a helyzetet, hanem hogy megoldjuk. Maradjunk végig higgadtak (de legalább próbáljuk meg), és igyekezzünk objektíven nézni a dolgokat. Sokat segít, ha egy kicsit a másik helyzetébe is bele tudjuk képzelni magunkat, bár ez nem mindig könnyű. Koncentráljunk csak a problémára, az esetleges sértésekkel ne foglalkozzunk! Egy idő után vitapartnerünk is észre fogja venni magát, és ezúton normális mederbe terelhető a beszélgetés.

Tehetünk valamit, hogy változtassunk?

A minap munkából hazafelé menet azon kaptam magam, hogy nem tudom kiverni a fejemből egy aznapi tévedésemet. Azon töprengtem, hogy vajon miért csináltam, meg egyáltalán, vajon hogy lehettem ilyen hülye. Aztán ráeszméltem, hogy nem azért vagyok hülye, mert hibáztam, hanem mert önostorozással töltöm az időmet. ahelyett, hogy azt találnám ki, hogyan javíthatom ki az elkövetett hibát. A megoldás fele annyira sem volt nehéz, mint amilyennek elsőre tűnt. Persze egy kis többletmunkával járt, de miután már tudtam, mit kell tennem, nem aggódtam, hiszen a megoldás is megvolt, és inkább azon járt az eszem, hogy hogyan viszem véghez a "kijavítást".
Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy milyen sokszor mondogatjuk egymásnak, hogy „ha már megtörtént, akkor ne rágd magad rajta”. (Persze ezt könnyebb mondani, mint hasonló esetben példát mutatni). Sokszor rágódunk olyan dolgokon, amiken nem lehet változtatni (és itt most nem feltétlenül csak az olyan eseményekre gondolok, amelyek már megtörténtek).

Egy egyszerű történettel megpróbálom szemléltetni azt, hogy hogyan tud ez káros lenni. A történet még az egyetemi éveimhez kapcsolódik. Tökélyre fejlesztettem a vizsgák miatti „túlaggodalmaskodást”. A vizsga közeledtével egyre többet aggódtam amiatt, hogy én ezt nem tudom addigra megtanulni. Akár órákon keresztül képes voltam mondogatni magamnak, hogy ez milyen képtelenség, és különben is: még akkor sem lenne esélyem, ha addig egyáltalán nem aludnék. Ennek a továbbfejlesztése az volt, hogy felhívtam egy barátnőmet, akivel ugyanarra a vizsgaidőpontra mentünk (vagy ő hívott engem), hogy együtt aggódhassunk. Na meg persze hogy kibeszélhessük, mennyire illogikus dolgok is vannak ebben az egész tárgyban, úgyhogy nem is véletlen, hogy ilyen lassan tudunk vele haladni…

Ez a történet - leegyszerűsítve ugyan, de - alapvetően számtalan hétköznapi viselkedésünkre levetíthető. Csak gondolkozz el a saját mindennapjaidon: hányszor mondogatod azt magadnak, hogy ezt nem lehet megcsinálni vagy hogy ez senki másnak sem menne, mert olyan nehéz.

Utóbbi történetemben a megváltoztathatatlan dolog természetesen a vizsga (és többé-kevésbé annak időpontja, mert most tekintsünk el attól a lehetőségtől, hogy pár nappal későbbre áttesszük, hogy több időnk legyen aggódni…), de vajon mennyivel több időm lett volna tanulni, ha nem aggodalmaskodom, és nem beszélek legalább egy órát a barátnőmmel minden alkalommal, amikor felhívtuk egymást? Sokkal több. És az első történetemre visszatérve: mi értelme volt azon töprengeni, hogy mit csináltam, miért csináltam, ahelyett, hogy inkább azon agyaltam volna, hogyan javítsam ki az elkövetett hibát.

Beismerni magunknak, hogy tehetünk valamit a dolgok alakulásáért, nagyon nehéz.

A vizsgával kapcsolatos élményemben a fő mozgatórugó valószínűleg a lustaság volt, de másodsorban azt hiszem, a kudarctól való félelem. Féltem attól, hogy végigtanulom az összes rendelkezésre álló időt, és ennek ellenére nem sikerül a vizsga. Hogy ismerjem be magamnak, hogy ennyi tanulással nem voltam képes megugrani ezt a feladatot? Pedig ép ésszel átgondolva teljesen egyértelmű, hogy mi a helyes döntés, ha azon két eset közül lehet választani, hogy:

-         nem teszek szinte semmit annak érdekében, hogy elérjem, amit szeretnék, hanem mondogatom magamnak, hogy úgyis felesleges bármit tennem, és aggódással töltöm el az időmet, vagy

-         megteszek mindent annak érdekében, amit el szeretnék érni, és tudod mit? Ha ennek ellenére sem sikerül, akkor azt mondom magamnak, hogy mindent megtettem, és egyetlen lépését sem bánom, mert nagyon sok mindent megtanultam közben, aminek a későbbi döntéseim során is hasznát vehetem.